Az Utolsó Bárd Letra

Lágy szello fúj felé az erdo felol.
A mélyben lent fekszik az egész nagyvilág,
Élet s halál titkait mind ismeri már.
Letunt, ám büszke nép végso sarja O,
Dalnok, s dalában ott van múlt, jövo.
Hosszú útja lassan, ím már vége felé jár,
Hisz füstöt hoz a szél, és lángol a határ.
Egykoron az ember még tisztelte oket,
A sárkányok voltak az öregek s bölcsek.
Az ég s a föld urai békében éltek,
Az ember akkor még nem rettegte oket.
Amikor még nem volt céltalan gyulölet,
Hazugság, hamis hit nem tépett lelkeket,
Jóság és gonoszság egyensúlyban élt,
De sárkányok haragjától izzik most az ég.

[Ref.:]
És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letunt korok árnya új életre kel.
Ím parázsló földek: a tuz nyelve szólott.
Felperzselt erdok, izzó vörös égbolt.
Sárkányok lángja emészti el végleg,
Hogy hamvából keljen újra tiszta ének.
A pusztulás közepén büszkén áll a lángban,
Dühös szelek hozzák hangjait dalának.
A domb ahol áll, az lesz végso sírja,
De éneke a romlást örökre megírja.
Így lett hát vége az utolsó bárdnak,
De dala megmaradt a kövekben, fákban.
Éneke átszáll zöld mezok fölött,
Hegyekben visszhangzik, folyókban hömpölyög.
És ha némán ülsz, csendben, tán Te is hallhatod,
Mert bennünk él, csak bennünk, örökké élni fog..

[Ref.:]
És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letunt korok árnya új életre kel,
Új reményt hoz el.

[Szóló: Bazsi]